Más is volt kamasz..
2005.05.28. 19:38
Mester Tamás, hazánk egyik legtehetségesebb zenésze, akit nem csak nálunk, de külföldön is elismernek. Hat éves kora óta gitározik, a nagyközönség főleg a Step, majd a Mester és Tanítványai együttesből ismerhette meg a '90-es években. Ezek után bejárta a világot, egy évig élt és zenélt Franciaországban, de később Los Angelesbe és New Yorkba is eljutott. Közben itthon a színészetbe s belekóstolt, pár hónapja pedig ismét betört a slágerlistákra, Szabadítsd fel című dalával..
Hogyan emlékszel vissza a kamaszkorodra?
Ez furcsán hangzik, de talán az volt a mázlim, hogy elváltak a szüleim, amikor két éves voltam. Ebből kifolyólag ugyanis kétféle teljesen más világképpel szembesültem, és hogy el tudjak igazodni, hamar ki kellett alakítani a sajátomat, és ez szerintem jó dolog volt. Persze sajnálhattam volna magam, hogy csonka családban növök fel, de ez inkább csak karácsonykor jött elő, amikor kétfelé kellett menni ünnepelni. Egyébként sok barátom is hasonló cipőben járt, így velük is összejöttünk a szentestéken.
Mi volt a különbség a szüleid által nyújtott két életszemlélet között?
Elég szélsőséges dolgok voltak mindkét oldalon. Apukám szigorú volt, aki komoly pályát és hivatást szánt nekem, azt gondolta, hogy majd orvos leszek, vagy ügyvéd. Anyukám ennek pont az ellenkezője volt: támogatta a zenei tanulmányaimat, mindig megengedte, hogy megnézzem a felnőtteknek szóló filmeket, és úgy általában sokkal engedékenyebb volt. Egyébként a kamasz időszakban ide-oda költöztem, hol anyukámnál, hol apukámnál voltam, 17 éves korom óta pedig egyedül lakom, vagyis az életem felét önállóan töltöttem el.
Problémás gyerek voltál?
Addig adódtak gondok, amíg nem nőtt be a fejem lágya, és hagyatkoznom kellett a két különböző álláspontra is, de alapvetően nem voltam rossz gyerek, és nagyon boldog időszakra emlékszem vissza. Kamaszkorában az ember annyira naiv, a szó pozitív értelmében, hogy nagyon kíváncsi a világra, és rá tud csodálkozni a dolgokra.
Milyen gondolatok foglalkoztattak leginkább?
Elég korán, hat évesen kezdtem el zenélni, és csak ez az egy dolog érdekelt. Eleinte klasszikus gitáron játszottam, elég jól ment, országos versenyeket is nyertem. Egy év volt, ami kimaradt, amikor apukám eltiltott a hangszertől, mert rosszul tanultam az iskolában.
Általában is rossz tanuló voltál?
Mindig gyenge volt az eredményem, csak akkor tanultam, amikor muszáj volt, vagyis amikor gimnáziumba kellett menni. Ennek ellenére egy elég erős középiskolába kerültem, az ELTE Gyakorló Gimnáziumába, ahol magas volt a követelmény.
Magát az iskolát szeretted?
Nem kifejezetten, amikor lehetett, akkor nem jártam be. Úgy éreztem, hogy olyan dolgokat tömnek a fejembe, amikre nincs szükségem. Utólag is nehéz azt megállapítani, hogy mi kell az alapműveltséghez, hol húzódik meg ennek a határa.
Volt valamilyen hobbid a zenélés mellett?
Két fellángolásom volt: egy időben szerettem volna autókat tervezni, akkor állandóan azokat rajzoltam. Aztán ez a tervem füstbe ment, amikor rájöttem, hogy Magyarországon az Ikarus buszon kívül nincs autógyártás. Egy másik időszakban pedig agyagozni akartam, a nagybátyám csinált is nekem egy korongozó állványt, de ez is csak egy fellángolás volt.
Mivel töltötted a szabadidődet?
Alapvetően három dolog érdekelt: a zene, a csajok, és az ezotéria. A hit mindig fontos volt nekem, nem vallási módon, hanem ahogy egy gyerek elképzeli, hogy van valami egy másik szinten is. A zenélés állandó elfoglaltságom volt, és persze a szokásos kamaszkori fiús dolgokból sem maradtam ki, csak akkor még sokkal könnyebben tudtam szerelmes lenni, mint ma.
Mikor voltál először szerelmes?
Már az óvodában is az voltam, de akkor még sajnálatból a legcsúnyább lányba. Az első igazi szerelem 17 éves koromban talált meg.
Inkább társasági ember voltál, vagy magadnak való, gondolkodó típus?
Mindkettő, szerintem nem zárják ki egymást. Az ember társaságban is tud nagyon egyedül lenni, de gondolkodhat a legnagyobb „partizás” közben is.
Miben változtál meg leginkább kamaszkorod óta?
Amikor az ember még gyerek, addig automatikusan a jelenben él. A felnőtté válás maga szerintem, azt jelenti, hogy ez megváltozik valamilyen irányba, és eltávolodunk a „most”-tól. Azon gondolkodunk, hogy milyen jó lesz, ha valami sikerül, illetve azon, hogy már úgysem sikerül semmi. De sokakra a múlt átrágása a jellemző, és azon elmélkednek, hogy milyen nehéz volt akkor, vagy ennek az ellenkezőjén, hogy bezzeg régen milyen jó volt…
Te melyikbe kerültél?
Ezek az állapotok mindig váltakoznak, de rám talán a „ha majd egyszer sikerül…” filozófia a legjellemzőbb. Egyébként próbálok visszatérni a gyermeki kerékvágásba, a jelenbe, mert ezt biztosan nem lehet elvenni az embertől.
|